Hogy a fenében lehet ezt megtanulni?!

Ezt kérdezik tőlem leggyakrabban, mikor kiderül, hogy tudok japánul. Ez egyfajta önkéntelen kifakadás, és valószínűleg a kérdező nem is tudja, milyen nehéz helyzetbe hoz vele. Hiszen mit is válaszolhatnék? Legyek szerény és mondjam azt, hogy „Ááá, nem is olyan nehéz, bárki képes lett volna rá a helyemben!”? Vagy mondjam meg az igazat, hogy „Hosszú évek kőkemény munkájával”? Az igazság valahol a kettő között van.

Véleményem szerint bárki képes megtanulni japánul, ha eléggé motivált és belefekteti a szükséges munkát.

Nekünk, magyaroknak ezzel nagy szerencsénk van. A japán nyelv hangrendszere és logikája ugyanis nem áll túl messze a magyartól, ami nagyban megkönnyíti számunkra a kiejtést és a tanulást.

A japán nyelv besorolásáról a mai napig viták zajlanak, de a „tudomány mai állása szerint” hivatalosan az altáji nyelvek családjába tartozik és legközelebbi rokona a koreai. (A népszerű tévhittel ellentétben, a kínai nyelvtől körülbelül olyan messze áll, mint az angol a szerbtől.)

Hangok

Számunkra azért könnyű kiejteni a japán szavakat, mert nem tartalmaznak igazán nehéz hangokat. A magyar nyelv 14 magánhangzójához képest a japánban csak 5 van meg, de mind az 5 olyan, ami megvan a magyarban (vagy nagyon közel áll egy magyar megfelelőjéhez). Ez az 5 magánhangzó az a, i, u, e és o, ebből az i, e és o megfelelnek a magyar i, e és o hangoknak, az a pedig a „palócos” a-nak. Egyedül az u okozhat némi gondot, ugyanis a magyar elöl képzett u és ü hangokhoz képest ez egy hátul képzett u hang, ezért valahol az u és az ü között áll. De semmilyen megértésbeli problémához nem vezet, ha egyszerűen u-nak mondjuk.

Emellett a következő mássalhangzókat tudják kimondani: k, g, sz, s, z, dzs, t, c, d, n, ny, h, b, p, j, r, v. Ezek közül mindegyiket úgy kell kiejteni, ahogy megszoktuk, kivéve az r-t, ami sokkal lágyabb (nem kell pörrrrgetni 🙂 ), kicsit az l-hez közelít. A japán nyelv alapvetően szótagokból építkezik, egy szótag egy mássalhangzó és egy magánhangzó kombinációjából áll. (Egy kivétel van, az n lehet a szótag végén is.) Ez viszont nem azt jelenti, hogy minden létező kombinációt használnak is, mert egy részük már kikopott a japán nyelvből.

mássalhangzó + magánhangzó = szótag

A legtöbb mássalhangzót nem használják önmagában, csak egy szótag részeként – ami megmagyarázza, miért nem tudják a japánok helyesen kiejteni az idegen szavakat. Vegyük például a kálcium szót! A „ká”-val nincsen probléma, de rögtön ezt követi egy „l”, ami nincsen a japán nyelvben, ráadásul mássalhangzó-torlódással („lc”)! Így kerül a „ká” után egy teljesen felesleges(nek tűnő) „ru”, aztán a „ci”helyett egy „si”, majd egy „u”, de a szótagzáró „m”-et sajnos a japán nyelv megint nem tudja kezelni, ezért egy plusz „u” hanggal egészíti ki.

kálcium = kárusiumu

(Ha van egy japán ismerősöd, kérd meg, hogy próbálja kimondani a zsurló szót. Garantáltan jól fogtok szórakozni mindketten. 🙂 )

Ez a szótagokban való gondolkodás nehezíti meg a japánok számára az idegennyelv-tanulást, de fordítva már nem jelent hátrányt – ezért könnyebb egy magyarnak megtanulnia japánul, mint egy japánnak magyarul.

Írás

A japán szavak szótagokból épülnek fel és a szavak végét ragozzák. Ez azért érdekes, mert a japánok az írást a kínaiaktól vették át, a kínai nyelv viszont kizárólag egyszótagos szavakból áll, amik nem ragozódnak. Ezért a kínai nyelv leírására tökéletes volt egy olyan rendszer, amiben az egyes fogalmakhoz rendeltek egy írásjegyet, hiszen az adott fogalom kiejtése soha sem változott. A ragozó japán nyelvhez nem volt a legtökéletesebb, Ázsiában azonban ez volt az egyetlen rendelkezésre álló írás akkoriban – így vették át a japánok az isz. 8. század környékén az ún. kandzsikat (漢字), azaz kínai írásjegyeket.

Több ezer kandzsi létezik, minden fogalomra egy. A kínai nyelvben egy kandzsihoz egy jelentés és egy hangalak tartozik, a japánok először ezt egy az egyben vették át. Azt már tisztáztuk, hogy a japánok nyelve nem alkalmas az idegen szavak tökéletes kiejtésére, így az eredeti kínai olvasatokból hamarosan kicsit torzult „kínaias” olvasat lett. Ezzel egy időben azonban kialakult az „értelmező olvasás” szokása is, ami az jelentette, hogy a kínai írásjegyet úgy olvasták ki, amit az japánul jelentett. (Mintha azt írnám le, hogy „dog” és azt mindenki egységesen „kutyának” olvasná.) Így született meg a japános olvasat. A legtöbb kandzsi rendelkezik legalább egy japános és egy kínaias olvasattal, de az sem ritka, hogy mindkét olvasatból többel is büszkélkedhet. Ezek között az olvasatok között persze akadnak gyakori olvasatok és rendhagyóak is, amelyeket csak ritkán használnak.

Pl. 生 (születés, élet) kandzsinak több, mint 100 olvasata is van, ha beleszámítjuk a rendhagyóakat is. De a hétköznapi életben ebből kb. 5-8 szokott előfordulni.

Ugyan sok-sok ezer kandzsi létezik, de azért az mégsem várható el, hogy mindenki mindegyiket ismerje. Ezért Japánban létezik az ún. „Mindennap használt kandzsik listája”, amelyen jelenleg 2136 kandzsi található. Ezeket oktatják az iskolákban és ezeket lehet használni az újságokban az olvasat megjelölése nélkül is – tehát nekünk, nyelvtanulóknak is elég ezekkel megbirkózni.

A kandzsik átvétele azonban nem volt elég, a japán nyelv tökéletes lejegyzése még mindig nehézségekbe ütközött – hiszen ott volt a ragozás! (Az egyszerűség kedvéért képzeljük el, hogy pl. az írok, írsz, írnak, de még az írás szavakat is mind ugyanazzal az egy írásjeggyel kellene leírni! Soha nem tudnánk elolvasni, mit írtunk.) Ez a probléma hívta életre a japán szótagírásokat: a hiraganát (ひらがな) és a katakanát (カタカナ). Ez a két írás egymástól függetlenül alakult ki, előbbi a császár udvar udvarhölgyei, utóbbi a buddhista kolostorok szerzetestanoncai körében.

De vajon miért nem szorították ki a szótagírások (vagy legalább az egyik) teljesen a kandzsikat? Nem lenne egyszerűbb mindent leírni 72 írásjeggyel és kész? Ez a kérdés logikusnak tűnhet, de a válasz sajnos az, hogy nem. A japán nyelv rengeteg azonos alakú szót tartalmaz. (Tudjátok, mint az ég és az ég. Egymástól függetlenül alakultak ki, teljesen mást jelentenek, de a hangalakjuk véletlenül ugyanaz.) A kandzsi azonban nem csak hangalakot, hanem jelentést is hordoz, ezért első ránézésre pontosan látszik, mit is jelent az a szó éppen. Ezért a japán írás napjainkban úgy néz ki, hogy a szavak tövét (ami nem ragozódik) kandzsival, a toldalékokat, illetve egyéb segédszavakat hiraganával, míg az idegen szavakat katakanával írják. Mivel szóközt nem használnak (a szavakat ömlesztve írják), a kandzsik nagyon jól tagolják is a szöveget, sosem kell azon gondolkoznunk, meddig tart az egyik szó és hol kezdődik a másik.

Elsőre bonyolult rendszernek tűnhet és biztos, hogy el kell sajátítani hozzá egy másfajta gondolkodásmódot – de megéri, mert ez a „másfajta gondolkodásmód” a japán nyelv megismerésének kulcsa. Mindenkit arra bíztatok, hogy kezdje el nyugodtan a japán tanulást! Lehet, hogy évekbe telik, lehet, hogy nagyon sokat kell dolgozni érte – de megéri!


Ha tetszett a cikk, kövess Facebookon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Üzemelteti a(z) WordPress | Téma: Baskerville 2 by Anders Noren.

Fel ↑