Japán vonatok, ahová az utasokat betuszkolják az ajtón

Időről időre lehet olyan videókkal találkozni az Interneten, ahol a japán tömegközlekedés egyik vagy másik hihetetlen aspektusát emelik ki. Tényleg fehérkesztyűs emberek tuszkolják fel az embereket a reggeli csúcsban a vonatokra? Tényleg kimászik a jegyautomatából valaki, ha gondunk van és segít megvenni a jegyet? Tényleg meghajol a kalauz, amikor belép a vonatkocsiba? És tényleg hangos kiáltásokkal indítják a vonatot, amikor elhagyja az állomást?

Japánban a közösségi közlekedés legelterjedtebb formája a vonat és a metró. Csak Tokióban 13 metróvonal létezik, ezeket kiegészítik a felszíni vonatok, amik gyakorlatilag a HÉV-hez hasonló szerepet töltenek be és behálózzák az egész metropoliszt. Ezeket a vonalakat országos szinten sem egyetlen közlekedési társaság tartja fenn, hanem számtalan, melyek közül a legtöbb magántulajdonban van. A “nemzeti” vasútszolgáltató a Japan Railways csoport, azaz JR (JRグループ) önmagában 9 vállalatot tömörít, melynek csak egy része van állami tulajdonban – ennek ellenére a japánok fejében a mai napig él a “JR és magánvasutak” megkülönböztetés. Magánvasútból egyébként szintén rengeteg van, amit jól mutat, hogy közülük csak 16-ot tekintenek “nagy” vállalatnak.

Tokió metrótréképe egy útikönyvben.

Mit jelent ez az utas szempontjából? Először is azt, hogy a versenyhelyzet olyan szolgáltatási színvonalat alakított ki, amely a világon páratlan. A japán vonatok tiszták és pontosak. Ha mégis késik a vonat, azt érthetően bemondják (igaz, általában csak japánul): az utasokat rendszeresen tájékoztatják arról, hogy hány perc késés várható és miért. Ha a reggeli csúcsban történik a késés, az sok embernek okozhat kellemetlenséget, mert emiatt elkéshetnek a munkából – ilyenkor az állomás kijáratánál dolgozók igazolásokat osztanak az utasoknak a késésről. (Nem, nem kell még külön elmenni a forgalmi ügyeletre, 20 percet sorban állni és felmutatni a jegyünket: egyszerűen csak a kezünkbe nyomják, mint egy szórólapot és már igyekezhetünk is a dolgunkra.)

A tisztaság szintén páratlan. Minden vonatot naponta takarítanak, a forgalmas állomásokat pedig naponta többször is. Saját szememmel láttam például egyszer, hogy a mozgólépcső alsó szegélyét úgy törölte le a dolgozó, hogy két kezében egy-egy ronggyal leguggolt a lépcső tetején  és egyszerűen lement a mozgólépcsőn, közben szép tisztára törölve a szegélyt.

Üres vonatkocsi a Szeibu vonalon, Tokió külvárosában. Ritka élmény!

A dolgozók udvariasak és segítőkészek. Bármelyik állomáson dolgozó egyenruhást kérdezzük meg, biztosak lehetünk benne, hogy megpróbál nekünk segíteni – hiszen mi vagyunk a vevők és Japánban a vevő az első. (Az már nem biztos, hogy angolul is beszélni fog az illető, de ha mást nem, hát kézzel-lábbal elmutogatja, mi a teendő, legvégső esetben pedig egyszerűen elkísér minket egy darabon.) Az udvariasság a japán szolgáltató szektor alapeleme; a japánok számára teljesen természetes, hogy amikor a kalauz vagy a segédvezető belép a vonatkocsiba meghajol az utasok felé, majd mielőtt elhagyja azt, visszafordul és újra meghajol – akkor is, ha nem nézi senki.

Ez a magas színvonalú szolgáltatás azonban sajnos nem olcsó. Japánban nincsen vonaljegy, mindig az adott szakaszra kell jegyet váltanunk, amelynek ára a megtett távolság alapján nő. Ha egy vasúttársaságon belül szállunk át másik vonalra, akkor csak a kilométerek számának növekedésével arányosan kell fizetnünk (nem kell másik jegyet váltanunk), de ha másik társaság vonalára szállunk át, másik jegyre is lesz szükség, és újra ki kell fizetnünk az alap viteldíjat. (Ez általában 200-240 jen körül van.) Havi általános bérlet nincsen, csak a lakhelyünk és munkahelyünk (vagy iskolánk) között válthatunk bérletet, a munkahely igazolása ellenében. (Ha valaki turistaként érkezik Japánba, akkor érdemes megnéznie, hogy az adott városban milyen napijegyek vannak, mert ezekkel néha egészen sokat lehet spórolni, de ez városonként teljesen eltérő!)

A másik nagy hátránya a Japán vonatoknak, hogy a csúcsforgalom idején rettenetesen sokan vannak rajtuk. Mindenki siet, mindenki fel akar férni. Az állomás dolgozói udvariasan kérik az utasokat, hogy várják meg a következő vonatot, de a legtöbben ezt egyszerűen figyelmen kívül hagyják – és itt lépnek a képbe a “toló emberek”. Ők udvariasan figyelmeztetik az utasokat, hogy most meg fogják tolni őket és valóban ezt is teszik: erővel betuszkolnak mindenkit a levegőtlen, zsúfolt kocsikba, ahol már lehetetlen vigyázni, ha az ajtók záródnak, mert nincs hová lépni. Kapaszkodni nem lehet, de nem is kell, mert az embertömeg megtart mindenkit. Még szerencse, hogy Japánban nagyon jó a közbiztonság, mert ilyen vonatokon az értékekre sem lehet vigyázni.

Ha azt hitted, hogy a 7-es busz vagy a 4-6-os villamos zsúfolt, csak nézd meg az alábbi videót.

Könnyen belátható, hogy ennyi embernél már könnyen történnek balesetek. Éppen ezért a japánok nagyon komolyan veszik a biztonságot. Az egyik sokat emlegetett és megmosolyogtató japán sajátosság az, amikor a kalauz (japánul sasó, 車掌) “kiabál és mutogat” a peronon indulás előtt. Ezt a technikát “rámutatás és kiabálás” technikának nevezik (japánul hisza kakunyin kanko, 指差確認喚呼), lényege, hogy nem csak az adott feladat irányába nézünk, de rá is mutatunk és ki is mondjuk a nevét, ami segít a koncentrálásban. Ezzel a technikával elkerülhetőek a figyelmetlenségből adódó hibák (állítólag legalább 85%-al csökkenti ezek esélyét). A technika egyébként annyira bevált a vonatoknál, hogy a Toyota Termelésirányítási Rendszerbe is bekerült, így sok japán gyárban is alkalmazzák.


Ha tetszett a cikk, kövess Facebookon is!

Egy vélemény az alábbiról: “Japán vonatok, ahová az utasokat betuszkolják az ajtón

És a tiéd?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Üzemelteti a(z) WordPress | Téma: Baskerville 2 by Anders Noren.

Fel ↑