A szuvenírvásárlás titkos japán útjai

Véget ért a Golden Week, japánok milliói tértek vissza hétfővel a munkába. Közülük kb. 23 millióan utaztak el a múlt héten különböző bel- vagy külföldi célpontokra, hogy élményekkel, fényképek ezreivel és szuvenírekkel megrakott táskával térjenek haza. Csakhogy a szuvenírek nagyrésze nem hűtőmágnes vagy bólogatós kutya és nem is azzal a céllal vásárolták, hogy a könyvespolc egy megbecsült pontjára kihelyezve emlékeztesse a háziakat az élménydús nyaralás napjaira. Nem, Japánban a szuvenír is komoly társadalmi kötelezettség, tele kimondatlan szabályokkal, elvárásokkal.

A japánok nem önmaguk, hanem mindig mások számára vásárolnak szuveníreket. Ezek a kis ajándékok azt a hálát hivatottak kifejezni, hogy a környezetünk lehetővé tette számunkra, hogy elutazhassunk – addig pedig tartották otthon a frontot. Egy fajta bocsánatkérés, szavak nélkül fejezi ki azt, hogy „Bocs, hogy elutaztam és ezzel plusz munkát okoztam neked”. Míg mi azért hozunk rokonainknak, ismerőseinknek egy-egy kagylókkal kirakott gyertyát Horvátországból, hogy ők se maradjanak ki az élményekből, egy kicsit ők is legyenek részesei a mi utazásunknak, a japánok részéről szó sincs erről. Az ajándékozás, mint kötelesség és a hála kimutatásának egyik formája egyébként mélyen beágyazott a japán kultúrába. Egy évben kétszer, újévkor és nyár közepén például mindenkinek illik küldeni egy kis ajándékcsomagot mindazok számára, akik az adott évben valamit tettek érte, akiknek valamiért lekötelezve érzi magát. (Rokonok, kollégák, felettesek, tanárok, szomszédok orvosok stb.)

De térjünk vissza a szuvenírekhez. A régi időkben a japánok általában azért keltek útra, hogy ellátogassanak egy-egy fontosabb templomba, vagy mert a hűbéruruk magához rendelte őket. A nagy földbirtokosok (daimjó, 大名) esetében a hűbérúr természetesen kezdetben a császár, később a sógun (将軍) volt és az utazás a fővárosba egy több hetes, vagy akár több hónapos vándorlás is lehetett, mely során a földbirtokost hatalmas kíséret követte. Az Edo korban (1600-1868) a sógun hatalmának megerősítésére bevezették az ún. szankin kótai (参勤交代) rendszert, aminek az volt a lényege, hogy minden földbirtokosnak egy másodlagos rezidenciát kellett fenntartania Edóban (a mai Tokióban, ahol akkoriban a sóguni udvar volt), és minden évben néhány hónapot ott töltenie (sőt, családja egy részét „túszként” Edóban kellett hagynia). Ennek a rendszernek köszönhetően aztán a 17. századtól kezdve szamurájok ezrei vonultak át a vidéken Edo felé, majd haza, saját birtokaikra, ami természetesen azt is jelentette, hogy jobb utakra, étkezési lehetőségre és szálláshelyekre volt szükségük – azaz lassan elkezdett kiépülni mindaz, amit modern szóval infrastruktúrának nevezünk. Az utazók lassan felfedezték más vidékek ételeit, az ott termelt gyümölcsöket, zöldségeket, az otthonitól eltérő kézműves termékeket. A szamurájok Kamakurában kardokat vásároltak, Hodogajában sült mocsit, Marikóban jamgyökeret – ezzel hozzájárulva a helyi ipar felvirágzásához és megteremtve a mai szuveníripar alapjait.

Hirosige: Átkelés a Mija folyón (fametszet)

Ajándékba általában olyasmit vettek, ami jellegzetesen helyi specialitás, amit máshol nem lehet megkapni. Ez a mentalitás egyébként a mai napig nagyon jellemző a japánokra. Imádják a regionális vagy szezonális ajánlatokat, a csak itt, csak most kapható, egyéni ínyencségeket. (A témáról bővebben ld. ezt a cikkemet.) Ezek a „helyi specialitásokat” meibucunak (名物) nevezik, ami szó szerint azt jelenti, hogy „az a dolog, amiről [valami] híres”. Ha magyar példát akarunk mondani, pl. meibucu a szegedi paprika, a tokaji bor, a makói hagyma, a vecsési savanyúság. (Érdekes egyébként, hogy mi az, amit a japánok jellegzetesen „magyar meibucunak” tartanak: pirospaprika, libamáj, tokaji bor, gulyás, mangalica, kalocsai hímzés, bármilyen komolyzenéhez kapcsolódó „ereklye”, kották).

De természetesen sehol a világon nincsen annyi meibucu, mint Japánon belül. A japánok szeretnek belföldön utazni, mert a hazai turizmus pontosan az ő igényeikre épít, magas színvonalon szolgálják ki őket, az infrastruktúra kiváló, a szokások ismerősek, nyelvi korlátok nincsenek. A meibucuk általában enni-innivalók: mezőgazdasági termékek (gyümölcs, zöldség, savanyúság, szárított hús stb.), halászati termékek (hal, rák, polip, kagyló, tengeri moszat stb.), feldolgozott élelmiszerek (helyi tésztafélék, édességek, sütemények, akár konzervek is), de természetesen lehetnek kézműves termékek, ruhaneműk, szövetek, kerámiák. Vannak olyan meibucuk, amelyek azért jellemzőek csak egy-egy vidékre, mert az éghajlat nagyban befolyásolja előállításukat, pl. mandarin (Aicsi, Sizuoka, Vakajama, Jamagucsi), alma (Aomori, Nagano), de vannak olyanok, amelyek egyszerűen a helyi kulturális gyökerekből táplálkozó specialitások, pl. Kiotóban a nyisidzsin szövetek, Udzsiban a zöldtea, a Szeto beltenger partján a porcelán.

A szuvenír neve japánul o-mijage (お土産), és az biztos, hogy már a Muromacsi korban (1333–1568) is ezt a kifejezést használták, abban azonban a mai napig nincsen konszenzus, hogy a maga a szó honnan származik. Az írásjegyek jelentése „helyben termelt/gyártott”, de mivel ezekhez az írásjegyekhez a ’mijage’ hangalak elég rendhagyó olvasatnak számít, szinte biztos, hogy a hangalak külön fejlődött ki és az írásjegyeket később feleltették meg neki. Több magyarázat is létezik arra, hogy a hangalak miből alakulhatott ki, az egyik legvalószínűbb szerint a megcsodál jelentésű miageru (見上げる) igéből származik: ’miageru’ → ’miage’ → ’mijage’. Az ’o-’ előtag csak udvariasságot fejez ki, a japán nyelv azon szavak elé helyezi, amelyek egy általuk nagyon tisztelt fogalmat írnak le. (Pl. o-csa, tea). Az írásjegyek kevésbé rendhagyó olvasata egyébként toszan vagy doszan lenne, ezeket elvétve szintén használják ’szuvenír’ értelemben.

Mivel sok o-mijagét kell venni és sok ismerős között szétosztani, a szuveníripar számol ezzel és jó előre felkészül rá. A legtöbb o-mijagének szánt élelmiszer apró (egy falatnyi), de külön be van csomagolva és nagyobb „családi csomagokban” árulják. Az igazán elegáns ajándékok persze nem nejlonzacskóban, hanem ízléses papírdobozban vagy fémdobozban érkeznek, gondosan még egy réteg díszpapírba csomagolva. Ezeket aztán kényelmesen be lehet vinni a munkahelyre, a gyerekek iskolájába, és mindenkinek jut belőle egy-egy kisebb finomság.

Szuvenír bolt Kiotóban. Fotó: Jacob Ehnmark on Flickr

Ha figyelmesen körülnézünk egy japán szuvenírboltban, jól észrevehető a különbség a japán és a külföldi turisták viselkedése között. Míg a külföldiek a színes, csillogó, izgő-mozgó kulcstartók, képeslapok, hűtőmágnesek között válogatnak, addig a japánok a bolt másik oldalán, a meibucu stand előtt állnak és szorgalmasan pakolják nagy bevásárlókosarukba a papírral bevont dobozokat, amelyek helyi specialitásokat rejtenek. Elszántságuk nem véletlen: ők most komoly feladatot, kimondatlan társadalmi elvárást teljesítenek. Fontos, hogy megfelelően ízlésesen csomagolt, megfelelően híres meibucut válasszanak, amit aztán hazatérve akkurátusan szétoszthatnak ismerőseik között, akik ezt hangos hálálkodással fogadják majd. Mert persze a felszínen, a kimondott szavak szintjén, az o-mijage csak egy kedves kis figyelmesség. De jaj annak, aki egyszer elfelejti!


A borító képen jellegzetes narai o-mijagék. A nyitott dobozok csak mintául szolgálnak, általában a csomagolások üresek. Fotó: Jorge from Brazil via Wikimedia Commons


Ha tetszett a cikk, kövess Facebookon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Üzemelteti a(z) WordPress | Téma: Baskerville 2 by Anders Noren.

Fel ↑