Európa Japánja: Izland

Leglelkesebb lektoromnak, Urannak. Remélem, eljutsz mindkét országba! ♡

 

Nincs mit szépíteni a helyzeten, a Komorebi bejelentetlen nyári szünetet tartott az elmúlt hónapokban. Engem is meglepett, hogy milyen sokan kérdezték, mikor lesz már végre valami új olvasnivaló? Nagyon jól esett, hogy ennyire szeretitek az írásaimat és köszönöm a türelmeteket. Nem szeretnék hosszan magyarázkodni (egyszer majd talán írok egy cikket arról is, hogy a “magyarázkodás” (言い訳) a japán nyelvben milyen negatív dolog), sajnos sok személyes probléma együttállása okozta, hogy egészen egyszerűen nem tudtam a bloggal foglalkozni.

Na de, azzal együtt, hogy megküzdöttem a nyáron jó pár komoly kihívással, óriási szerencse is ért, ugyanis július első felében 11 napot töltöttem Izlandon turistaként. Nyaralásom során úton-útfélen eszembe jutott néhány izgalmas párhuzam Izland és Japán között, így úgy döntöttem, hogy hazatérve az első cikk, amit megírok, erről fog szólni. Remélem, szeretettel fogadjátok! 🙂

A cikkben azokról az érdekességekről írok, ami nekem, mint laikusnak feltűnt Izlandi nyaralásom során. Nem állítom, hogy ezek a véletlen egybeesések valamiféle rejtett összefüggést takarnának, sőt, inkább arra gondolok, hogy a két ország hasonló földrajzi adottságai miatt alakulhatott ki jó néhány hasonlóság. (Izlandról származó ismereteim nagy része Kristof Magnusson: Használati utasítás Izlandhoz c. könyvéből származik, amit egyébként mindenkinek ajánlok, kiváló könyv.)

Eltekintve attól az  – egyébként koránt sem mellékes – ténytől, hogy Izland és Japán teljesen más égövön helyezkedik el, az első párhuzam meglehetősen szembeszökő: mindkét ország vulkanikus tevékenység által kialakult szigetország. Ez aztán maga után vonja azokat a földrajzi sajátosságokat, mint a gyakori földrengések, vulkánkitörések, illetve hogy mindkét ország nagy része élhetetlen, művelhetetlen hegyvidék, ezért a lakosság kénytelen a tengerparti síkságokon koncentrálódni. A természet felfoghatatlan erőinek való ilyen fokú kitettség mindenképpen hatással van egy nép gondolkodására: a régi időkben az itt élők számára a természet egy tiszteletreméltó ellenség volt, az élet pedig folyamatos harc az életben maradásért. Ráadásul különböző okoknál fogva, de a véletlen úgy hozta, hogy mindkét országba viszonylag későn érkeztek meg az ipari forradalom vívmányai (Japánba a 19. század végén, Izlandra 20. század elején), így a természet romantizálása sem igazán megfigyelhető. Tapasztalatom szerint mind a japánok mind az izlandiak igen praktikusan állnak hozzá a természethez, együtt élnek vele, kihasználják az adottságait, tisztelik és szeretik – de nem emelik piedesztálra. A természet az ő fejükben az élet szerves része és nem valamiféle különálló létező.

Izlandi táj

A japán és az izlandi táj egyébként nem is állhatna távolabb egymástól. Japán hegyvidékeit sűrű erdőségek borítják, míg az izlandi fennsíkok szikláin maximum csak a moha nő. (Az erdőket az első telepesek már ezer évvel ezelőtt kiirtották.) Teljesen más felszíni formákat figyelhetünk meg, egyedül a vörös vulkáni talaj hasonló.

Japán táj, háttérben a Fudzsi

Még egy érdekes hasonlóság adódott a szigetországi létből: a történelem úgy hozta, hogy Európa néhány évszázad erejéig elfelejtkezett Izlandról is, Japánról is. Izland sokáig Dániához tartozott és a dán király nem tekintette igazán a korona ékszerének a hideg, kietlen szigetet, ahol más sem volt, csak birka, így az izlandiak viszonylagos elszigeteltségben megőrizhették saját nemzeti kultúrájukat és nyelvüket. Japán pedig az Edo kor (1603-1868) elején elzárkózott a külvilágtól és kikötőit lezárta egészen az 1853-ig, amikor az amerikaiak kikényszerítették az ország megnyitását. Ebben az időszakban (szakoku, 鎖国) csak minimális volt a külvilággal való érintkezés, minden külföldit kivégeztek, aki japán földre lépett, ami megint csak egy gazdag nemzeti kultúra és viszonylag érintetlen nemzettudat kialakulásához vezetett.

  1. Fürdőkultúra

Ez a pont meglehetősen magától értetődő. Mind Japánban mind Izlandon jelentős geotermikus tevékenység jellemző, lépten nyomon hőforrásokba botlunk, mi sem természetesebb tehát, mint hogy az emberek kiélvezik a természet adta forróvizes medencék előnyeit. Japánban már az ősidőktől fogva vallásos mítoszok övezték a forróvizes forrásokat, az ún. onszeneket (温泉), majd a Kamakura kortól (1185–1333) kezdve elkezdtek kialakulni a nyilvános fürdők, ezek kezdetben félig-meddig rituális szerepet töltöttek be, de a hangsúly hamarosan inkább a termál vizek gyógyhatására tevődött. Már az Edo kortól (1603-1868) kialakultak olyan fogadók, amelyek az utazók célzottan forróvizes fürdőik, illetve azok gyógyhatása miatt kerestek fel. Ekkoriban Japánban teljesen általános volt, hogy a közfürdők koedukáltak, csak később, a Meidzsi korban (1868–1912) kezdték szétválasztani a férfi és a női fürdőket egymástól, ez az ország vezetőinek azt a törekvését mutatta, hogy szerettek volna „civilizált” színben feltűnni a Nyugat előtt. Japánban a mai napig tilos fürdőruhában és papuccsal használni a fürdőket.

Edo kori fürdőház (Hakone)

Izlandon a 9. században telepedtek meg először emberek, és a középkori történeti források szerint már számukra is nagyon fontosak voltak a forróvizes források: Izland leghíresebb történetírójáról, Snorri Sturlusonról (1178-1241) például feljegyezték, hogy nagyon szeretett fürdeni. Később azonban hosszú norvég majd dán uralom alá hajtották a kezdetben független Izlandot és ezek az évszázadok hosszú időre visszavetették az izlandi fürdőkultúra fejlődését. A 20. században találtak vissza a termálvizekhez, és rögtön fel is húztak egy-egy uszodát az ország minden városkájában, azóta Izlandon mindenki úszik: az egyetlen dolog, ami nem drága Izlandon, sőt, olcsóbb (!), mint Magyarországon, az az uszodajegy.

Reykjadalur forróvizű források és egy folyó, amiben lehet fürödni (Izland)

Ami nagyon érdekes, hogy a japán fürdők után számomra igen hasonló volt az izlandi fürdők infrastruktúrája. A cipőket az előtérben kell levenni, pont úgy, mint Japánban. (Egyébként Japánhoz és Magyarországhoz hasonlóan az izlandiak is leveszik a lakásokban a cipőt, ami sok nyugat-európai és amerikai turista számára szintén furcsa.) Mielőtt a medencékhez mehetnénk, alaposan meg kell mosakodni, Izlandon erre külön tábla hívja fel a figyelmet, sőt, tanulságos ábrán szemléltetik, hogy mely területekre koncentrálva kell lezuhanyozni. A zuhanyozáshoz természetesen biztosítanak tusfürdőt, sampont, pont úgy, mint Japánban. Az egyetlen különbség tényleg az, hogy Izlandon fürdőruhában fürdenek és a papucs használata is megengedett. Ha az ember már járt japán onszenben, akkor egy izlandi fürdő kellemesen ismerős érzésekkel tölti el. 🙂

  1. Víz, víz, tiszta víz

Ha valamiből sok van Izlandon is, Japánban is, akkor az a víz. Bár tudjuk, hogy a Föld vízkészletének mindössze 2%-a édesvíz, és sok országban óriási gondot okoz az ivóvíz biztosítása, erről könnyű megfeledkezni, amikor az ember bárhová néz, sietős vizű folyókat és patakokat lát, melyek a hegyekből a tenger felé igyekeznek. Az izlandiak úgy vannak ezzel, hogy a víz így is, úgy is a tengerbe folyik, úgyhogy teljesen mindegy, mennyit használnak el belőle otthon. A vezetékes víz is sokáig ingyenes volt (hideg és meleg egyaránt), csak az utóbbi években kezdtek egy minimális rendszerhasználati díjat kiszámlázni. Izlandon teljesen magától értetődő, hogy a csapvíz fogyasztható – előszeretettel fogyasztják is. A víz természetesen termálvíz, tele van oldott ásványi anyagokkal, tiszta, jó minőségű és – tapasztalatból mondhatom – finom. Az izlandiak számára teljesen érthetetlen, hogy a turisták miért vesznek palackozott vizet.

Az „ásványvíz” koncepciója Japántól is idegen. Japánban ugyan sokkal többféle palackozott víz kapható, de itt is csak palackozott forrásvízről beszélünk. (Japán nagy részén egyébként lágy a víz, tehát nem sok oldott ásványi anyag van benne. Izlandtól eltérően Japánban nem a termálvizeket palackozzák, hanem a hidegvízű források vizeit.) Egyik japán kollégám egyszer kíváncsiságból megmérte az irodai ballonos víz elektromos vezetőképességét (ez megmutatja, mennyi a vízben oldott ásványi anyag) és csodálkozva mesélte nekem, hogy magasabb, mint a csapvízé! El kellett neki magyaráznom, hogy persze, hiszen ez ásványvíz, ráadásul ezt még külön ásványokkal dúsítják, míg a csapból csak a természetes víz folyik. Nagyon csodálkozott, hogy a vízbe szándékosan tesznek ásványokat!

Egy biztos, sem Japánban, sem Izlandon nem sajnálják a vizet. Ha egy étterembe beül az ember, azonnal elé raknak egy kancsó vizet, annyit ihat, amennyit csak szeretne. Japánban ez szinte természetessé vált számomra, de amikor Izlandon először hozták ki a vizes kancsót, nagyon kellemes meglepetésként ért. Nem is ittunk mást Izlandi tartózkodásunk alatt, csak finom, friss vizet. 🙂

Egy reykjavíki étteremben például ez volt a kezdőcsomag, mikor beültünk.
  1. Mohaszőnyeg

Amennyire én láttam Izlandon, a legtöbb turista számára az izlandi kultúra egyik legnehezebben felfogható része, hogy miért nem lehet a mohára rálépni, ráhajtani autóval vagy tövestül kitépni és felhasználni az ember sátrának hőszigetelésére. A legtöbb érv, amit ezzel kapcsolatban a saját fülemmel hallottam az volt, hogy hát van belőle elég, vagy, hogy úgyis vissza nő, vagy hogy, ez egy hülye szabály, a hülye szabályokat pedig nem kell követni (sic!).

A moha azért nagyon fontos, mert a terméketlen vulkáni talajon sokszor ez az egyetlen növény, ami megél, de ha egyszer valaki tönkreteszi, akkor évekbe telik, mire regenerálódni tud. Egy turista csak pár napot tölt itt, de azok számára, akik itt élik le egész életüket, fontos, hogy legyen növényzet, ami valamennyire felfogja az esőt, segíti a talaj kialakulását és táplálja a birkákat (ez az izlandi mezőgazdaság egyik alappillére).

Izlandi mohaszőnyeg

Arra egyébként már a japánok is felfigyeltek, hogy a nyugat-európaiak mintha nem sokra becsülnék a moha szépségét. Nacume Szószeki (1867–1916), az egyik legjelentősebb japán író például így ír erről:

Meghívtak Skóciába, egy fejedelmi házba. Egy napon házigazdám és én sétát tettünk a kertben és észrevettem hogy a fasorok közötti ösvényeket vastagon borítja a moha. Megdicsértem a látványt, azzal, hogy ezek az ösvények milyen ősinek néznek ki. Mire a vendéglátóm azt felelte, hogy már akart is szólni a kertésznek, hogy kaparja le ezt a sok mohát.

(Az alábbi angol forrásból általam fordítva: Japanese Aesthetics and Culture: A Reader.)

Japánban a mohaszőnyeg a japánkertek és templomudvarok megbecsült része, gondozzák, nevelik. Úgy látszik, ebben is van még mit tanulnunk tőlük.

Mohás lámpássor a Kaszuga szentélynél (Nara)
  1. Bálnavadászat

A bálnavadászat nagyon érzékeny téma, nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni. Előre bocsátanám, hogy én nem szeretnék állást foglalni a bálnavadászat morális kérdéseivel kapcsolatban. Természetesen ellenzem a védett állatok leölését, de azt látni kell, hogy a bálnavadászat egy ennél lényegesen összetettebb kérdéskör és az alábbiakban szeretnék kicsit rávilágítani arra, miért. (Akit érdekel a bálnavadászat és a nemzetközi szabályozások története, annak ezt a cikket ajánlom. Konkrétan a japán bálnavadászat kérdésével pedig ez a(z angol nyelvű) cikk foglalkozik bővebben.)

Én most inkább történelmi szempontból szeretném megközelíteni a kérdést: a középkorban hatalmas szerencsének számított az, ha egy bálna teteme partra sodródott, különösen például Izlandon, ahol nem csak az élelemmel bánt szűkmarkúan a természet, de fűtő- és építőanyag is alig akadt. A bálna minden részét felhasználták: húsát megették, csontjaiból építkeztek, zsírját lámpaolajnak használták. Ekkoriban az emberek azért vadásztak, mert ettől függött életben maradásuk. Manapság azonban már más időket élünk, mind Japán, mind Izland jóléti államnak számít, nincsenek rászorulva a bálnahúsra és a lakosság nagy része nem is él vele.

Miért vadásszák mégis a bálnákat a mai napig? A kérdésre a korábban már említett Kristof Magnusson adja meg választ könyvében: az izlandiak a bálnavadászatot belügynek tekintik és minél inkább azt érzékelik, hogy a nemzetközi közvélemény bele akar szólni az ő belügyeikbe, annál makacsabban kitartanak saját igazuk mellett. Egy olyan nép dacos önkiállásról van szó, amelynek hosszú évszázadokon át csak a büszkesége maradt valamikori szuverén államából. Amennyire rövid tapasztalatomból kiderült, az izlandiak rendkívül büszkék az országukra, kultúrájukra, nyelvükre és a bálnavadászatot a történelmi hagyomány részének tekintik.

Illusztráció egy középkori izlandi krónikából (A Húsaviki Bálnamúzeumban kiállítva)

Ugyanez a helyzet Japánban is, a japánok fejében ők egy évezredes hagyomány és kultúra letéteményesei, amelynek része a bálnák vadászata és fogyasztása. Egyes vélemények szerint a japán bálnavadászat támadása egyenesen rasszista megnyilvánulás (sic!), hiszen Norvégia és Izland bálnavadászatát sokkal kevesebb kritika éri, mint Japánét. (Forrás). Ez az indulatos kifakadás is jól mutatja, hogy egyes japánok mennyire nemzeti önállóságuk megsértéseként élik meg azt, ha távoli országok képviselői a bálnavadászat ellen szólalnak fel. És ez innentől kezdve már nem csak természetvédelmi kérdés, hanem bonyolult interkulturális konfliktus, amelynek megoldása sajnos még várat magára.

És szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem, nem ettem bálnát Izlandon. Ellenben elmentem egy bálnalesre, ahol láthattam őket természetes élőhelyükön és őszintén mondhatom, bámulatos teremtmények. 🙂

Egy hosszúszárnyú bálna így “integet”

 


Ha tetszett a cikk, kövess Facebookon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Üzemelteti a(z) WordPress | Téma: Baskerville 2 by Anders Noren.

Fel ↑