Kiküldetésen Japánban

Mára már egyre kevésbé tartozik az elérhetetlen álom kategóriába elutazni Japánba, szerencsére egyre többen jutnak el ebbe a távoli szigetországba és térnek haza fantasztikus élményekkel. Úgy gondolom azonban, hogy a mai napig ritkaságszámba megy az, ha valaki dolgozni megy Japánba, ezért kapva kaptam az alkalmon, mikor kollégám és a blog hűséges olvasója, Robi, felajánlotta, hogy mesél egy kicsit arról, milyen élményeket szerzetett, mikor két évvel ezelőtt kiküldetésre küldték Japánba. Ha kíváncsiak vagytok, milyen egy japán cégnél dolgozni és milyen félig kívülállóként félig beavatottként Japánba utazni, akkor az alábbi interjú pont nektek szól! 🙂


K: Először is azt szeretném kérni, hogy mond el, hogyan kerültél egy japán multihoz és mivel foglalkozol ott? Volt-e bármilyen előzetes ismereted a japán (üzleti) kultúráról?

V: Teljesen véletlenül kerültem pont egy japán céghez. Csak a munkakört céloztam meg. Gyártási logisztikával, anyagáramlással szerettem foglalkozni mindig is.  Jó lehetőségnek látszott hiszen, akkor indult egy új gyáregység amihez kerestek egy komplett apparátust. Mindig is szerettem az ilyen helyzeteket, mert ilyenkor lehet és kell újat alkotni. Kevesebb esély van a monotonitásra. Gyűlölöm az egyhangúságot.

Visszatérve a kérdéshez, jelenleg is gyártástervezőként dolgozom ennél a cégnél. Az én divíziómban 4,5 komplett gyártósor van amiből 3,5-nek a terveit én készítem.  Arra meg, hogy volt-e előzetes ismeretem, nem, szinte semmi. Amit az ember lát a TV-ben vagy a neten. Persze volt az egyetemen, mindenfelé kommunikációval foglalkozó kurzus, de aki eredendően nem azzal akar foglalkozni annak teljesen érdektelen.

Robi Gifuban

K: Ha már kommunikáció: mi volt a legsokkolóbb, amikor elkezdtél egy japán cégnél, japán főnökkel dolgozni? Mi a legnehezebb és legjobb abban, hogy japán főnököd van?

V: Szeretném leszögezni nem dolgoztam más japán cégnél. Így nincs rálátásom máshol-mások, hogy működnek. Nálunk az organigram nem magas, hanem inkább széles.

K: Annak, aki nem logisztikus itt közbe szúrnám, hogy ez azt jelenti, hogy egy főnökhöz sok beosztott tartozik. 🙂

V: Igen, 2 pozícióval feleltem már a Japán menedzserem áll. Az ülésrend is úgy néz ki, hogy a vezetőnk is ott ül közöttünk. Természetesen kitüntetett helyen, de akkor is egy légtérben, külön iroda nélkül. Ez a tény már magában különös volt.

Sokkoló dolog helyett inkább vicces, hogy az idők folyamán mindenki megkapja mindkét nyelvben a –szan utótagot. Kovács-szan, Zoli-szan Robi-szan és sorolhatnám. A magyarok vélhetőleg nem jól használják és nem jelzik vele senki felé, hogy az illető rangban hozzájuk képest hol áll. Levelezésben is használjuk, ha magyarul, ha angolul írjuk akkor is.

Ami viszont tényleg „sokkoló” az a teljesen eltérő gondolkodás mód. A mienkhez viszonyítva kicsit kifacsart. Eleinte meg voltam győződve arról, hogy én nem beszélek angolul. Meg kell említeni az én japánom szépen beszél angolul. De mégsem értettük egymást mindig. El kellett teljen egy időnek amíg egy problémát megtudtam elsőre értetni a főnökömmel.  Rendkívül fókuszált a látás mód, folyamatokat alkotó elemenként kezelnek, sohasem egyszerre az egészet. Ez halmozottan igaz, ha nem a saját japánommal beszélek.

K: Ha már így szóba kerültek más japánok, mesélj egy kicsit arról, hogy hogyan zajlik az interkulturális kommunikáció az anyacég és a leányvállalatok között!

V: Természetesen minden zökkenőmentes és gördülékeny! 🙂 Félre téve a viccet, egy hatalmas multikulturális egyveleg. Dolgozik a multinál német, kínai, francia, amerikai, spanyol – a teljesség igénye nélkül. Azért a kommunikációt áthatja a japános virtus. A japán levelezésen van egy kimondatlan szabály, hogy a portástól az igazgatóig mindenkit bele kell csatolni minden témába. Így ha valamiben nem veszünk részt az elejétől, nagyon nehéz felvenni a fonalat. Hiszen mindenki kifejti a véleményét, egyszerűsítés helyett bonyolítja a kérdést.

Igaz ez a döntés hozatali mechanizmusra is. A legjellemzőbb, amikor egy kérdésben mindenkit megkérdeznek, többször is és hosszas egyeztetések során dől el a megoldás. Nagyon hosszas.

Nagyon érdekes kérdés még az, igen-nem a jóváhagyás-visszautasítás kérdése. Elég direkt embernek tartom magam ami sok esetben jó, sok esetben pedig nem. Mai napig sokszor beleesek abba a hibába, hogy elhiszem döntöttünk vagy megbeszéltünk valamit.  Pedig igazából csak „kicsit igen” vagy „kicsit nem” választ kaptam. Egyszer ki akartam mondani az interjú során a „kultúrsokk” szót mert az olyan tudományos. Na, ezt most meg is teszem. Én leginkább ebben élem meg a „kultúrsokkot”.

K: Igen, ez az egyik legnehezebb része a japánokkal való kommunikációnak, még nekünk, tolmácsoknak is. Közben viszont térjünk rá a kiküldetésre. 2015-ben két hétig voltál Japánban. Mesélj egy kicsit ennek a projektnek a hátteréről, miért küldött oda a cég és mi volt a feladatod?

V: Japánban kifejlesztettek egy új technologiát a jelenlegi alaptermék gyártásához. A pikantériája abban rejlik igazán, hogy a gyár még az alapanyagát is maga állítja elő a terméknek és nem csak a megmunkálást végzi. Ezt az új fejlesztést megismerni küldtek ki. A kint felépített teszt gyártósorokat néztem meg és az ottani mechanizmusokkal, folyamatokkal ismerkedtem. Feladatom a tanulás volt.

K: Mesélj egy kicsit a gyárról magáról is, illetve arról, hogy hogyan zajlik kint a munkavégzés!

V: Nehéz úgy beszélni erről, hogy megtartassam magam a vállalati titok hatókörén kívül. Úgyhogy a technologiába nem is mennék bele. Két gyárat is meglátogattunk. Az egyik egy festői helyen a hegyek lábánál volt, gyönyörű felhőkbe vesző hegyormokkal. A másik gyár a óceán partján, vizes friss levegővel. Érdekes, hogy a gyárak még magyar szemmel és régiek voltak. Nem voltak lelakva, nem. De nem az az ultramodern, mint amit az ember elsőre hisz, hogy mivel találkozik Japánban.

Kilátás a gyár ablakából a felhőkbe vesző hegyormokkal

A kapuban találkozunk a munkabiztonságért felelős referenssel sárga, fényvisszaverő mellényben, az aznapi kiemelt munkavédelmis zsolozsmát kiabálva. Közben meg mindenki csak úgy áramlik be a gyárba számoltalanul. Az én szememnek mindenki kortalan. Nem tudom megállapítani, hogy ki hány éves. Maximum csak a nagyon fiatal korosztályt, mert azok még kicsit eltérnek az idősebbektől. De ezek a különbségek is eltűnnek ha mindenki felveszi a munkaruháját.

A munkába menetelt is meg kell említsem, vagyis a céges taxizást. Soha életemben nem voltak velem annyira udvariasak, mint akkor. Kinyitották az egész csapatnak az ajtót. Előre köszöntek végig mosolyogtak és az elköszönés is mindenkinek személyre szólóan megtörtént. Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor privátban szerettünk volna haza taxizni akkor 3 taxit is leintettünk és egyikkel sem sikerült megértetnünk hova is mennénk. Sikertelenek voltunk úgy, hogy le volt írva japánul a címünk.

Visszatérve a munkára. Számomra volt néhány érdekesség. Szerdán kötelező volt hazamenni időben, vagyis tiltva volt szerdán a túlóra. Nem mennék bele, hogy milyen a japán lélek és a munka találkozása, annyian értekeztek már ez ügyben. Személyes érzésem az volt, hogy minden feladatra van ott ember. Specializáltan, csak annak a feladatnak dedikálva. Más feladathoz természetesen semmi esetre sem hozzányúlva.

Aztán ott van még a cipő-papucs csere kiborító váltogatása. Az ember bement az irodába, ahol a kezében lévő papucsot átvette, majd ha kiment, visszavette és vitte a kezében vagy otthagyta a papucsot. A gyártásba érve átvette a munkavédelmi cipőjét és vica versa. Nem csodálom, hogy mindenki csoszog mert nincs bekötve a cipő, hogy gyorsabb legyen a csere.

A papucs-cserét komolyan kell venni.

K: A munkában végig biztosított tolmácsolást a cég (tudom, mert én voltam az egyik tolmács 🙂 ), volt-e esetleg a munkán kívül valamilyen másik élethelyzet, ahol nyelvi nehézségeid akadtak?

V: Csak nyelvi nehézségeim voltak. Én úgy fogalmaztam meg akkor, hogy japánban annyian tudnak angolul mint Magyarországon csak ott ez a szám 130 millió főre oszlik meg. Utcatáblák sehol sincsenek, sem házszámok. Nem lennék ott postás! Az egész szabadidőm odakint activity-ből állt.

Ilyen feliratokra lehet számítani Japánban

K: Milyenek voltak a japán hétköznapok? (Az activity-zést leszámítva :)) Más volt Japánban munkába járni, mint itthon? Mi tetszett a japán életvitelben a legjobban és a legkevésbé?

V: Én olyan voltam japánban mint egy kis gyerek. Minden újdonság volt és minél többet akartam tapasztalni az adott idő alatt. Kezdve a WC-kagylók fura működésen át a szezonális kávé automatákig. Te biztos tudod, de nekem frenetikus volt, hogy nyári időszakban hideg kávét ad az automata télen pedig átállítják és forrót.

K: Nem, az elején nekem is frenetikus volt. Imádtam!

V: Na most, a forró az tényleg forró volt, a hideg meg éppen csak folyt. Alig bírtam meginni őket bármelyik esetben. Nagyon szépek voltak a kertek. 2-3 négyzetméteres apró kis ékszerek. Szigorúan és szabályosan nyírva. Persze azért találtam gazos részeket is de az elenyésző volt. Ami számomra még érdekes volt, hogy minden figyelmeztet mindenre. A mozgólépcső elindul és figyelmeztet, az automataajtó köszön. A lépcső széle más színnel van.  Egyszer valamelyikünk kicsit beleért a szembejövő mozgólépcső fénykapujába. Olyan magas hangon kezdett vijjogni, hogy azt hittem ránk hívja rögtön a rendőrséget is.

A munkába járás teljesen más érzés volt kint, mint itthon. Persze ez annak is betudható, hogy relatív kevés dologgal kellet foglalkoznunk. A vendéglátóink a munkába járást teljes mértékben megszervezték, illetve az ottlétünkre is volt tervezet. Az étkezés is a helyi menzán történt. Amire igy utólag azt tudom mondani kifejezetten jó volt. Tetszett nagyon Japánban az étkezésnek ez a sokszínűsége. Minden mindennel és egy étkezés közben sokfélét, de mindenből egy kicsit.

Ami nekem nem tetszett azok a méretek. Magas ember vagyok és mindenhol bevertem a fejem, a vállam, az ágyamról nem is beszélve, hogy mennyire lelógtam róla.

K: A csapatból te voltál az, aki a leginkább nyitott volt, aki mindent ki akart próbálni. Mi volt a legfurcsább enni/innivaló, amit kipróbáltál? És mi ízlett legjobban? Mi tetszett/nem tetszett a japán konyhában?

V: Nem tudom megmondani, hogy mit ettem, mert nem tudtam elolvasni ami ki volt írva. Így többnyire úgy étkeztem, hogy ráböktem egy a képen jól kinéző ételre és azt ettem.  A legfurcsább a polip volt talán, amit kint sikerült ennem. Nem nagyon rajongok a tengeri herkentyűkért, de azért egy próbát megért. Furcsa volt számomra italok közül, hogy volt olyan kólának látszó kávé, amit kólának kértem de édesítetlen, jéggel tele töltött, vízzel felöntött kávé volt.  Képzelheted az első napon még a gifui állomáson mennyire meglepődtem! Ráadásul egy Európában is ismert szendvicsezdébe mentem be 🙂

Az a bizonyos ital!

K: Japánban nagyon szeretik a hideg kávét, főleg nyáron. Népszerűek a hidegfőzetek is (cold brew), lehet, hogy ilyet ittál.

V: Ami mindenesetre kiderült számomra, hogy kint megszerettem a rizst. Itthon nem kifejezettem voltam oda érte, de kint ez a sótlan változat – mindenféleképpen elkészített fajta – sokkal jobban tetszett. Most nevetni fogsz, de a legjobb étkezésem az volt, mikor veletek elkerültünk az indiai étterembe és ettünk curry-s csirkét, minden féle curry-s izével. A legrosszabb kajáim azok a szójás instant ételek voltak. A sörök is kifejezetten jók voltak kint. Azt is mondanám, hogy nem tapasztaltam sok különbséget. A borok furcsán édesek voltak főleg amit én ittam szilva bor. Ha az bor egyáltalán.

A “mindenféle currys izé”

K: Nem, valójában nem bor. A még éretlen szilvaszemeket cukros rizspálinkába (sócsú) áztatják és így jön létre egy édes, gyümölcsös, kb. 15%-os alkoholos ital. És a szaké hogy ízlett?

V: A szaké… hát az érdekes kérdés, ha engem kérdeztek az hallé olajjal. Bár melegen nem volt olyan szörnyű, mint hidegen. 🙂

K: A két hétvége során, ameddig kint voltál, nagyon sok helyre elutaztál. Tudom, hogy voltál Gifuban, Kiotóban, Nagojában, megnézted a Toyota Múzeumot és a nagojai Akváriumot is. Mi volt a kedvenc látványosságod? Mesélj egy kicsit a turistaélményekről is!

V: Toyota múzeumtól sokat vártam, de azért annyira nem nyűgözött le. A gifui várból lenézni a városra kifejezetten felemelő érzés volt. Itt sikerült először vegyek az automatából zöldteát – amit majdnem kiköptem azzal a lendülettel. Hozzá teszem, hogy az út végére egészen megkedveltem. Kiotó nagyon szép város, kár hogy végig szakadt az eső és amikor nem szakadt akkor 100% páratartalomban ültünk a -18 fokra beállított légkondi alatt. Mindig, mindenhol megy a légkondi. Itt elmentünk megnézni a Császári palotát. Nem javaslom senkinek: 4 m magas fal és palotaőrök, kilométerek megtétele után és semmi látványosság.

Láttuk az Aranytemplomot, az is nagyon megfogott, nagyon szép a parkja.

Nagoja izgő-mozgó nagyváros, jó közlekedéssel. Én szerintem kicsi tévelygés után egész jól ki lehet rajta igazodni és vannak angol feliratok. Metróban vigyázni kell, mert sokkal bonyolultabb, mint egy átlag metróhálózat. Számtalan vonal, óra mutató járással megegyező és ellentétes körjáratokkal, változó, más vonalra mutató végállomásokkal. A Piac negyed nagyon király, igazi nyüzsgő bevásárló kerület. Kicsit olyan múltszázadi. Az óceán látványa is jó emlék számomra. Itt azért hozzá kell képzelni egy masszív ipari látványt is. Nagojából kinézve mindenhol finomító vagy valami nehézipari gyár látszik a tengerben.

Nagoja tengerpartja

K: Mi tetszett legjobban Japánban?

V: Sinkanszen, imádom a vonatokat. 120 km-t megtettünk 20 perc alatt. Egyszer döccent egyet az egész az elindulás után. Biztos akkor tette kettesbe 150-nél. 🙂 Tiszta és kényelmes és ehhez mérten rendkívül drága is. Látványos is a maga nevében, ki nem hagytam volna!

K: Visszamennél? 🙂

V: Mindenféleképpen.


A cikkben szereplő képeket (a kiemelt képet is ideértve) Robi készítette.


Ezek a cikkek is érdekelhetnek:

5 dolog, ami ahhoz kell, hogy Japánba költözhess

Életed nagy kalandja Japánban: A Working Holiday vízum

Miért kell megmosni a rizst?

 


Ha tetszett a cikk, kövess Facebookon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Üzemelteti a(z) WordPress | Téma: Baskerville 2 by Anders Noren.

Fel ↑